PSZICHOANALÍZIS
A GŐGÖS EMBERISÉG PSZICHOLÓGIAI SÉRTÉSE: A PSZICHOANALÍZIS
„Ha még egyszer áttekintjük a pszichoanalízissel szemben fellépő említett ellenállásokat, azt kell mondanunk, hogy csak kisebb részük olyanfajta, amilyen a legtöbb csak valamennyire is figyelemre méltó tudományos újítással szemben fel szokott merülni. Nagyobbik részük onnan ered, hogy tanunk tartalma megsértette az emberiség nagy erejű érzéseit. Hisz ugyanez volt a sorsa Darwin leszármazás-elméletének is: lerombolta a gőg alkotta válaszfalat ember és állat között. Utaltam erre az analógiára egy korábbi dolgozatomban (A pszichoanalízis egy nehézsége*), s ebben azt hangsúlyoztam, hogy a pszichoanalízis felfogása a tudatos én és a túlhatalommal bíró tudattalan viszonyáról súlyosan sérti az ember önszeretetét. Ezt a sértést pszichológiainak neveztem, s odasoroltam a mellé a biológiai sértés mellé, melyet az ember származásáról vallott tan idézett elő ama kozmológiai sértés folytatásaképp, amelyet Kopernikusz felfedezésének köszönhetünk.” (Freud: Ellenállás a pszichoanalízissel szemben. 150. o. In: Sigmund Freud összes művei – Önéletrajzi írások I. Ford.: Buda Béla. Cserépfalvi, 1993. Megj.: Freud ezt 1925-ben írta.)
*A zárójelben megnevezett dolgozat magyarul jelent meg elsőként 1917-ben, a Nyugat c. folyóiratban.
EGY HISZTÉRIÁS BETEG KEZELÉSÉNEK FEJLEMÉNYEI
„Dr. Breuer* betege egy huszonegy éves, nagy szellemi tehetséggel megáldott leány**, két évnél tovább tartó betegségének folyamán egész sorát mutatta a testi és lelki zavaroknak, amelyek nagyon rászolgáltak arra, hogy komolyan vegyék őket. Mereven bénult és érzéktelen volt mind a két jobb oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele; felléptek nála továbbá; zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára a kínzó szomjúságnak; a beszélőképesség csökkenése, amely odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni, vagy azt megérteni; végül önkívületi, zavarodottsági, deliráló, egész egyéniségét megváltoztató állapotok…” (Freud: Pszichoanalízis. Ford.: Ferenczi Sándor. Kriterion Könyvkiadó, 1990, 6-7. o. Megjegyzés: Freud egy öt alkalomból álló előadássorozatot tartott az amerikai Worchester University meghívására, 1909-ben. Ez fordulópont volt Freud életében. Ennek az előadássorozatnak az anyagát, s egyben a pszichoanalízis tömör összefoglalását tartalmazza ez a könyv.)
„Feltűnt /Breuernek/, hogy a beteg önkívületi állapotában, zavarodottságtól kísért lelki atterációjában, gyakran egyes szavakat mormogott, amelyek azt a benyomást keltették, mintha azok valamely gondolkodását foglalkoztató, összefüggő lelki tartalom töredékei volnának. Erre az orvos, aki e szavak jelentését kereste, egyfajta hipnózisba ejtette betegét és el-elismételgette előtte a szavakat, azzal a célzattal, hogy az majd továbbfűzi a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat. (…) Mély szomorúság, gyakran költői szépség is jellemezte ezeket a fantáziákat, vagy ahogy mondanánk: nappali álmodozásokat, amelyek kiindulópontja rendszerint az atyja betegágyánál őrködő leány szituációja volt. Ha azután az ilyen fantáziák egy sorát elbeszélte, mintha megkönnyebbült és normális lelki élethez visszatért volna a beteg. Ez az enyhülés több órán át tartott, de másnap újabb önkívület váltotta fel… (...) Csakhamar, szinte véletlen folytán, kiderült, hogy a léleknek ilyen tisztára seprésével többet is el lehet érni, mint az újra meg újra visszatérő lelki homályok múló feltisztulását. Betegségi tüneteket is sikerült eltüntetni, ha a beteg a hipnózisban indulatmegnyilvánulásai közepette visszaemlékezett arra, hogy mely alkalommal és milyen összefüggésben léptek fel azok a tünetek legelőször. (…) Egyszer csak a hipnózisban angol társalkodónőjére terelődtek a gondolatai, akit nem kedvelt, azután az undor kétségtelen jeleit mutatva elbeszélte, hogyan került annak szobájába, s mint látta ott, hogy annak ölebe, az az utálatos, pohárból ivott. Nem szólt azonban a társalkodónőnek a látottakról semmit, mert nem akarta megsérteni. Miután elfojtott bosszankodásának – ezen elbeszélés közben – erős kifejezést is adott, inni kívánt a beteg, akadály nélkül megivott jó adag vizet és az ajkaihoz emelt pohárral kezében ébredt fel a hipnózisból. Ezzel a tünet egyszer és mindenkorra el is múlt. (…) Csaknem minden tünet így jött létre és maradványa, ha úgy tetszik, csapadéka volt indulatteljes élményeknek, amelyeket mi ezért lelki traumáknak neveztünk el, és a tünetek sajátossága érthetővé vált, ha sikerült azt az okozó traumatikus eseménnyel vonatkozásba hozni. (…) Nem mindig egyetlen élmény maradványának bizonyult a tünet, hanem többnyire számos, néha igen sok hasonló és ismételt trauma hatott közre a létrejöttében.” (Pszichoanalízis,. 10-13)
*Dr. Joseph Breuer tekintélyes bécsi orvos, aki a fiatal Freudot munkatársának és barátjának fogadta. Breuer esete kapcsán Freuddal közösen írtak könyvet Studien über Hysteria (Tanulmányok a hisztériáról) címmel, amely 1895-ben jelent meg első ízben.
**A lány hisztériás megbetegedése annak során, illetve azt követően alakult ki, hogy hosszú ideig ápolta betegeskedő apját, aki végül meg is halt.
FREUD JOBBAT TUD A HIPNÓZISNÁL – A PSZICHOANALÍZIS (LÉLEKELEMZÉS)
„Ám a hipnózis mint szeszélyes és úgyszólván misztikus eszköz csakhamar a terhemre vált; mikor pedig azt tapasztaltam, hogy minden erőlködésem dacára a betegeknek csak töredékét tudtam hipnotikus állapotba ejteni, elhatároztam, hogy a hipnózissal felhagyok és a katartikus gyógykezelést ettől függetlenítem. (…) Persze, ez eleinte értelmetlen és kilátástalan vállalkozásnak látszott. Az előtt a feladat előtt állottam, hogy olyasmit tudjak meg a betegről, amit sem én nem tudtam, sem ő maga. (…) Nagy segítségemre volt akkor, hogy visszaemlékeztem egy igen nevezetes és tanulságos kísérletre, amelynek Nancyban Barnheimnál voltam szemtanúja. Barnheim akkor bebizonyította nekünk, hogy azok a személyek, akiket szomnambulizmusba ejtett, és akik ebben az állapotukban sok mindenféle élményen mentek keresztül, az alvás közben átélt dolgokat csak látszólag felejtették el, és hogy lehetséges ezeknek az emlékeit rendes állapotukban is felébreszteni. (…) Ha egy bizonyos pontig eljutottam velük, ahol kijelentették, hogy egyebet már nem tudnak, biztosítottam őket, hogy de igenis tudnak és csak mondják ki bátran; merészen hozzátettem, hogy az az emlék az igazi, mely akkor jut eszükbe, amikor a kezemet a homlokukra teszem. Ily módon sikerült a hipnózis alkalmazása nélkül is megtudnom a betegekről mindent, ami érthetővé tette az összefüggést az elfelejtett patogén élmények és az azokból visszamaradt tünetek között. De ez igen fáradtságos, huzamosabb időn át gyakorolva pedig kimerítő eljárás volt; nem volt tehát alkalmas a technika kérdésének végleges megoldására. (…) Tapasztalataim megerősítették tehát azt a tényt, hogy az elfelejtett emlékek nem semmisültek meg, hanem állandóan a beteg lelki tulajdonában voltak, és meg is lett volna a készségük arra, hogy a tudatos gondolatokkal való asszociáció révén felszínre kerüljenek, ha valamiféle erő nem gátolta volna, hogy tudatosakká legyenek. (...) Az az erő, amely a beteges állapotot fenntartotta, mint a beteg részéről tapasztalt ellenállás vált érezhetővé. Ebből a fogalomból, az ellenálláséból, alakult ki azután a felfogásom a hisztériás lelki folyamatokról. A tapasztalás szerint a gyógyulás akkor állott be, ha ezeket az ellenállásokat sikerült leküzdeni. (...) Fel kellett tételezni, hogy azok az erők, amelyek most ellenállás képében gátolják az elfelejtett emlékek tudatossá válását, annak idején maguk idézték elő ezt az elfelejtést, és szorították ki a tudatból. Az ilyképpen feltételezett folyamatot az emlék elfojtásának neveztem el...” (Freud: Pszichoanalízis, 30-32. o.)
„Feladtam tehát a hipnózist, és csak a beteg elhelyezkedésének formáját tartottam meg a heverőn, én pedig mögéje ültem* úgy, hogy én láttam a beteget, de ő nem láthatott engem.” (Önéletrajzi írások, 27. o.)
„Nem vezetne célra, ha megkísérelnénk Breuer nőbetegének esetét az elfojtás szempontjából értelmezni. Ez a kórtörténet erre nem alkalmas, mert hipnotikus befolyások igénybevételével jött létre. (...) A hipnózis is felfedi az ellenállást, és könnyen hozzáférhetővé teszi a léleknek egy bizonyos területét, viszont a terület határán áthághatatlan sánc képződéséhez vezet, amely minden további betekintést lehetetlenné tesz.” (Freud: Pszichoanalízis, 37. o.)
*Ezzel az ún. couch helyzettel a szokványos hipnotikus befolyást kerülte el – a beteg látómezején kívül elhelyezkedve kiiktatta a nem verbális jelzések (taglejtés, mimika) erős hatását. A szabad asszociáció lényege a befolyásmentesség.
A TUDAT, A TUDATTALAN* ÉS AZ ELFOJTÁS**
„Tegyük fel, hogy ebben a teremben a hallgatóság között (...) akad olyan egyén, akinek a viselkedése zavarólag hat, s aki neveletlen vihogásával, fecsegésével, csoszogásával eltereli figyelmemet a kitűzött feladattól. Mire én kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább az előadásomat, mire Önök közül néhány erőteljes férfi felemelkedik és a csendzavarót rövid küzdelem után kituszkolja az ajtón. A zavart ezzel elfojtottuk. Hogy pedig ne ismétlődhessék, és a kidobott ember ne tudjon újra a terembe tolakodni, azok az urak, akik akaratomat tetté változtatták, az ajtó elé tolják széküket és odatelepedve az ’ellenállást’ képviselik, miután így az ’elfojtás’-t végrehajtották. Ha Önök méghozzá ezt a termet megteszik ’tudatnak’, az ajtón kívüli helyiséget pedig ’tudattalannak’, elég találó képét alkothatják az elfojtás folyamatának. (...) Ebből a felfogásunkból aztán a megoldást váró kérdések hosszú sora következik. Hiszen a lelki konfliktus állapota rendkívül gyakran áll elő, minduntalan érvényesül az ’én’-nek az a törekvése, hogy a kínos emlékektől szabaduljon meg anélkül, hogy ennek mindig lelki szétesés volna a következménye. (...) Egyáltalán nem titkolom el tehát Önök előtt, hogy az ’elfojtás’ felismerése egy új lélektani elméletnek nem a betetőződését, hanem a kezdetét jelenti. ” (Freud: Pszichoanalízis, 35-36. o.)
„Megtörténhet, hogy a kidobott vendég elkeseredésében egészen féktelenné lesz, és továbbra is a terhünkre van... (...) Nincs ugyan többé közöttünk, megszabadultunk a jelenlététől, gúnyos nevetésétől, hangos megjegyzéseitől, de a kirekesztés bizonyos tekintetben mégis hatástalan marad, mert ő most odakint csap tűrhetetlen lármát, kiabál, öklével döngeti az ajtót, s ezzel jobban zavarja előadásomat, mint amikor előbb oly illetlenül viselkedett. Ily körülmények között örömmel kellene fogadnunk, ha talán a mi tisztelt elnökünk, dr. Stanley Hall***, magára vállalná a közvetítő és békszerző szerepét. Előbb a zabolátlan legénnyel tárgyalna odakint, aztán mihozzánk fordulna azzal a felszólítással, hogy engedjük vissza közénk, ő kezeskedik róla, hogy jobban fog viselkedni. Dr. Hall tekintélye előtt meghajolva, rászánjuk magunkat, hogy az ’elfojtást’ feloldjuk, mire csend és békesség helyreáll. Valóban találóan érzékelteti e kép azt a feladatot, amely a neurózisok pszichoanalitikus gyógyításánál az orvosra hárul. Határozottabban ezt így fogalmazhatjuk meg: hisztériában és egyéb neurózisokban szenvedők vizsgálata révén meggyőződtünk arról, hogy rosszul sikerült annak az eszmének az elfojtása, amelyhez az elfogadhatatlan vágy kapcsolódik.” (Freud: Pszichoanalízis, 38-39. o.)
*A tudat és a tudattalan alkotja az ún. topológiai modellt.
**Az elfojtás az elsőként leírt elhárító (énvédő) mechanizmus. Ma már két tucatnál is többet tartunk számon. Ezek elméletét jobbára Anna Freud, Freud lánya dolgozta ki.
*** Stanley Hall az amerikai Worchester University rektora volt; 1909-ben Freud az ő meghívására tartotta itt – a sikert és népszerűséget hozó – előadássorozatát.
EGY KÉTARCÚ TÉNYEZŐ A SEGÍTŐ KAPCSOLATBAN
„A legkülönösebb az, hogy a beteg nem sokáig képes analitikusát a valóság fényében segítőjének és tanácsadójának látni, akinek fizet a fáradozásaiért, és aki beérné egy olyasféle feladattal, mint a vezetőé egy nehéz hegyi túrán. Gyermekkorának, múltjának valamelyik fontos személyét látja visszatérni – reinkarnálódni – analitikusában, és ezért olyan érzelmeket és reakciókat visz rá át, amelyek bizonyosan az eredeti mintának szóltak. Csakhamar kiderül, hogy ez az indulatátvitel* még csak nem is sejtett jelentőségű tényező: egyrészt a kezelés pótolhatatlan értékű segédeszközének, másrészt viszont komoly veszélyek forrásának bizonyul. Az indulatátvitel ambivalens, egyaránt foglal magában pozitív gyengéd és negatív ellenséges beállítódást az analitikus iránt, akit a beteg rendszerint egyik szülőjének, apjának vagy anyjának tesz a helyébe. Ameddig pozitív, addig a legjobb szolgálatokat teszi. Átalakítja az egész analitikus helyzetet: a gyógyulás és a szenvedésektől való szabadulás racionális szándéka háttérbe szorul, egy másik szándéknak adja át a helyét: a beteg kedvében akar járni analitikusának, meg akarja nyerni tetszését, szeretetét. (Sigmund Freud: A pszichoanalízis foglalata. Ford.: V. Binét Ágnes) In: Freud esszék. Gondolat, 1982, 442. o. Megjegyzés: ez az esszé Freud halálát követő évben, 1940-ben került kiadásra. Különösen ajánlott segítő foglalkozásúak számára, ugyanis tanulságosan tárgyalja a segített fél benső állapotától, belátási képességétől függő haladás szempontjait.)
„Az indulatátvitel másik előnye a kezelésben az, hogy a páciens plasztikus szemléletességgel játssza el életének egy fontos részét, amelyről máskülönben valószínűleg hiányosan számolt volna be. (...) Felmerülhet a gyanú, hogy a pozitív indulatátvitel során elért gyógyító sikerek esetleg szuggesztiós hatásnak tulajdoníthatóak. Hiszen amikor a negatív indulatátvitel kerekedik felül, akkor ezek az eredmények elszállnak, akár a pelyva.” (Freud: A pszichoanalízis foglalata, 443. o.)
„Ha /a beteg/ tudatára ébred a pozitív indulatátvitel mögött lappangó heves erotikus vágyainak, akkor azt hiszi, hogy szenvedélyes szerelemre gyulladt; ha pedig az indulatátvitel átvált, sértettnek és elhagyatottnak érzi magát, analitikusában gyűlöletes ellenséget lát és kedve volna abbahagyni az analízist. Az analitikusnak az a feladata, hogy a beteget mindannyiszor kiragadja ebből a veszélyes illúziójából, újra meg újra megvilágítva előtte, hogy amit élete új, valóságos fordulatának él meg, az valójában múltjának visszatükröződése. Mivel pedig azon kell lennünk, nehogy a beteg olyan állapotba kerüljön, amelyben már minden bizonyíték hatástalan, ügyelnünk kell arra, hogy se szerelem, se az ellenségeskedés ne érjen el szélsőségesen magas hőfokot. Ennek az a módja, hogy idejekorán előkészítjük a beteget ezekre a lehetőségekre és a legelső jelek sem kerülik el a figyelmünket.” (Freud: A pszichoanalízis foglalata, 444. o.)
*Az indulatátvitel helyett ma már gyakrabban használatos az indulatáttétel, vagy egyszerűen az áttétel szó. Az áttétel fordítottja a viszontáttétel, amely az analitikus (ill. a segítő) részéről érkezik. Ennek is vannak előnyös és előnytelen arcai. Az áttétel analízise megmutatja, mi teszi tönkre a páciens emberi kapcsolatait. Ez fontos követelményt jelent a terapeutának: az „analitikus inkognitót”. A pszichoanalitikusnak emberként ismeretlennek kell lennie a páciens számára. A terapeuta lehetőség szerint a háttérbe vonul, személyes semlegességet, ugyanakkor nyugodt barátságosságot tanúsít. Élete, munkája, ízlése, hajlamai, nézetei szóba sem kerülhetnek. Csupán olyan ő, mint valami fogas, amire a páciens ráakaszthatja tudatos és tudattalan képzeteit. Ebből következően az illető érzelmei, indulatai, melyeket analitikusára vetít, nem annak a bizonyos valóságos embernek szólnak – ezek az érzelmek már régóta a páciensben lappangnak (ld. Lawrence Kubié: Pszichoanalízis titok nélkül. Ford.: Józsa Péter. In: Buda Béla /szerk./ A pszichoanalízis és modern irányzatai. Gondolat Könyvkiadó, 1971, 244-253. o.)
„AZ ÁLOM NEM MÁS, MINT VÁGYTELJESÜLÉS” (Álomfejtés, 383. o.)
„Az álomfejtés pedig a tudattalan lelki élet megismerésének királyi útja.” (Freud: Álomfejtés. 421. o. Helikon Kiadó, 1983. Ford.: Hollós József. Megjegyzendő, hogy az Álomfejtés Freud megkerülhetetlen alapműve, amelynek első kiadása 1900-ban látott napvilágot, Bécsben.)
„Mi tehát az álomformálás okaként két pszichikai hatalmat (áramlatot, rendszert) ismertünk fel az egyes emberben; ezek egyike az álomban kifejezésre jutó vágy, a másik cenzúrázza ezt az álombeli vágyat, és ezzel a cenzúrával kierőszakolja megnyilvánulásának torzítását. (Álomfejtés, 109. o.)
„Hasonló helyzetben van a politikai író, akinek az uralmon levőknek kell kellemetlen igazságokat mondania. Ha leplezetlenül mondja ki őket, akkor a hatalom eltussolja a kijelentéseit; utólag, ha szóbeli kijelentésről van szó, preventív módon, ha nyomtatásban akarja terjeszteni.” (Álomfejtés, 108. o.)
„Az egyik nőbetegem egy komorabb álmot hozott fel, ugyancsak a vágyálomelmélet ellen*. Páciensem, egy fiatal lány, így kezdte: ’Ugye tudja, hogy nővéremnek most csak egy fia van, Karl; az idősebb Otto, még akkoriban halt meg, amikor nála laktam. Otto volt a kedvencem, voltaképpen én neveltem fel. A kicsit is szeretem, de természetesen távolról sem annyira, mint a halottat. Nos, az éjjel azt álmodtam, hogy Karlt holtan látom magam előtt. Kis koporsójában fekszik, a keze összekulcsolva, körülötte gyertyák, egyszóval éppen úgy, ahogyan a kis Ottót láttam, akinek a halála annyira megrendített. Nos, most mondja meg, mit jelentsen ez? Hisz ismer, hát olyan rossz vagyok, hogy a testvéremnek még megmaradt egyetlen gyermeke elvesztését kívánjam? Vagy azt jelenti-e ez az álom, hogy hogy inkább láttam volna Karl halálát, mint Ottóét, akit annyival jobban szerettem?”
„Biztosítottam, hogy az utóbbi magyarázat kizárt dolog. Rövid gondolkodás után megmondhattam az álom helyes értelmét, amit ő igazolt is. Ez azért sikerülhetett, mert ismertem az álmodó nő előtörténetét.”
„A leány korán árvaságra jutott, s nála jóval idősebb nővérénél nevelkedett, ahol a ház barátai és vendégei között egy férfivel is találkozott, aki szívére maradandó hatással volt. Egy ideig úgy látszott, hogy ez az alig kimondott kapcsolat házassággal fog végződni, de ezt a szerencsés befejezést meghiúsította a nővér; sosem derült ki pontosan, hogy miért. A szeretett férfi a szakítás után kerülte a házat. (...) Büszkesége azt parancsolta, hogy kerülje a férfit, ámde arra képtelen volt, hogy szerelmét átruházza más kérőkre. Ha szerelmének tárgya, aki íróember volt, valahol előadást hirdetett, akkor okvetlenül ott volt a hallgatók között, és egyébként is megragadott minden alkalmat, hogy valamely közömbös helyen távolból újra láthassa. Emlékeztem reá: előző nap elbeszélte, hogy a tanár ott lesz egy bizonyos hangversenyen, és ő is odamegy, hogy ismét örülhessen a látásának. Ez az álmot megelőző napon történt. (...) Megkérdeztem, hogy eszébe jut-e olyan esemény, amely a kis Otto halála után következett be. ’Igen – felelte – a tanár hosszú szünet után akkor jött el megint: Otto koporsójánál láttam újra.’ Pontosan ezt vártam. Az álmot tehát a következőképp fejtettem: ’Ha most meghalna a másik fiú is, akkor a dolgok megismétlődhetnének; a napot a nővérénél töltené, a tanár bizonyára feljönne, hogy részvétét nyilvánítsa, és hasonló körülmények között, mint akkor, viszontláthatná.” (Freud: Álomfejtés, 115-116. o)
*Freud itt az egyszerűség kedvéért maga fejtette meg az álmot, máskülönben mindig ragaszkodott hozzá, hogy betege a saját, válogatás nélkül kimondott szavai, ötletei, azaz asszociációi (képzettársításai) mentén jusson el a felismerésig (ld. pl. A pszichoanalízis foglalata).
TÉVCSELEKVÉSEK, ELVÉTÉSEK, ELSZÓLÁSOK, ELFELEJTÉSEK
„De a legkönnyebb és a legsúlyosabb esetek közös jellege, amelyben a véletlen és tévcselekményeknek is részük van, abban rejlik, hogy a jelenségek visszavezethetők tökéletlenül elnyomott lelki tartalmakra, amelyek a tudatból kiszorítva sem vesztették el minden megnyilvánulási képességüket.” (Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája. 217. o. Cserépfalvi, 1991. Megjegyzendő, hogy ezzel, az 1901-ben megjelent munkájával lett Freud világszerte ismert a nem szaktudományos érdeklődésű olvasók körében is.)
„A normális és ideges embereknél egyaránt előforduló tévcselekmények ezek, amelyekre különben nemigen szoktak ügyet vetni. Olyan dolgok elfelejtése, amiket tudhatnának, és rendszerint tudnak is (például tulajdonnevek időleges kiesése az emlékezetből), a mindnyájunknál oly gyakran előforduló nyelvbotlások, az azzal analóg kisiklások az olvasás és írás közben, ügyetlenkedések valamely ténykedésnél, tárgyak elvesztése vagy eltörése stb., csupa olyan dolog, amelynek lélektani determinánsait különben nemigen keresik, s amelyeket mint véletlenségeket, mint a szórakozottság, a figyelmetlenség és más hasonló feltételek eredményeit egyszerűen tudomásul vesznek. Ehhez jönnek még azok a cselekedetek és taglejtések, amelyeket az ember végrehajt anélkül, hogy egyáltalán tudomást venne róluk, vagy fontosságot tulajdonítana nekik a lelki életében; ilyenek a tárgyakkal való játszadozás, a ruházattal, testrészekkel való babrálás, dallamok dúdolása és más hasonlók. (...) Ezeknek igenis van értelmük, s abból a helyzetből, amelyben jelentkeztek, többnyire könnyen és biztosan meg is magyarázhatók, amikor is kitűnik, hogy ezek megint csak olyan törekvéseknek és szándékoknak adnak kifejezést, amelyeknek háttérbe szorítva, az illető egyén saját tudata előtt rejtve kell maradniuk, vagy éppen ugyanazokból elfojtott vágyrezdülésekből és komplexusokból fakadnak, már mint a tünetek forrásával és az álom alkotó erőivel is megismerkedtünk. (...) Ezekkel többnyire a legbensőbb titkait árulja el az ember...” (Pszichoanalízis, 59-60. o.)
„Néhány éve alárendelt állásban egy intézménynél dolgoztam, amelynek főkapuja zárva volt. Úgyhogy a bebocsátásért csengetni kellett. Több ízben rajtakaptam magam, hogy komolyan próbálkozom a kaput lakáskulcsommal kinyitni. Valamennyi állandó bejáró munkatársamnak – akik közé magam is igyekeztem bejutni – megvolt a maga kulcsa, hogy elkerüljék a kapunál való kényelmetlen várakozást. Tévedéseim ily módon azt a kívánságot fejezték ki, bárcsak magam is hasonló helyzetben volnék, s lennék ott ’egészen otthon’”. (A mindennapi élet pszichopatológiája, 134. o.)
„Egy itáliai város neve annak következtében esett ki emlékezetemből, hogy rendkívül hasonló hangzású egy női keresztnévvel, amelyhez sokféle, indulattal teljes, a közlés során nem kimerítően visszaadott emlék kapcsolódik. Ferenczi Sándor* (Budapest) aki önmagán figyelte meg ezt az esetét, úgy kezelte, ahogyan egy álmot vagy neurotikus gondolatot szoktunk elemezni, éspedig kétségtelenül joggal.” (A mindennapi élet pszichopatológiája, 35-36.)
„Baráti családnál voltam ma; észak-itáliai városok kerültek szóba. Valaki megemlíti, hogy ezeken még érezhető az osztrák befolyás. Néhány ilyen város nevét idézik; én is meg akarok egyet nevezni, a neve azonban nem jut eszembe, noha tudom, hogy két igen kellemes napot töltöttem ott, s ez nem nagyon egyezik Freud elfelejtéselméletével. – A keresett városnév helyett a következők ötlenek fel bennem: Capua – Brescia – a bresciai oroszlán.
Ez az oroszlán márványszobor alakjában szemléletesen áll előttem, azonban mindjárt észreveszem, hogy nem is annyira a bresciai szabadságemlékmű oroszlánjához (amit csak képen láttam) hasonlít, mint inkább ahhoz a másik márványoroszlánhoz, amelyet Lazernben láttam, a Tuilerákban elesett svájci gárdisták síremlékén, és amelynek miniatűr másolata könyvszekrényemen áll. Végül mégiscsak esezmbe jutott a keresett név: Verona.
Mindjárt tudom is, kinek a ’bűne’ ez az emlékezetkiesés. Nem másé, mint ama család egy régebbi szolgálójáé, ahol éppen vendégségben vagyok. Veronikának, magyarosan Veronának hívták, és visszautasító vonásai, valamint rekedt, rikácsoló hangja és elviselhetetlen bizalmaskodása miatt (amire hosszú szolgálata miatt jogosultnak érezte magát) igen ellenszenvesnek találtam. A zsarnoki módot sem állhattam, ahogyan a család gyermekeivel bánt. Most már azt is tudtam, hogy mit jelentettek a pótötletek.
Capuához mindjárt a caput mortuumot asszociálom.** Gyakran hasonlítottam halálfejhez Veronika fejét. – A magyar kapzsi szó is bizonyára az eltolódás meghatározói között volt. Természetesen felismerem a jóval közvetlenebb asszociációs utakat is, amelyek Capuát és Veronát mint földrajzi fogalmakat és mint azonos ritmusú olasz szavakat összekötik.
Ugyanez érvényes Bresciára is; de itt is megvannak a gondolatok összekapcsolódásának tekervényesebb mellékösvényei.
Annak idején oly heves volt az ellenszenvem, hogy valósággal undorodtam Veronikától, és többször kifejeztem, mennyire csodálkozom, hogy mégis élhetett szerelmi életet, hogy szerethette valaki. ’Aki ezt megcsókolja – mondtam – annak biztosan felfordul a gyomra (Németül: Sie zu küssen – sagte ich – muss ja einen Brechreiz hervorrufen!) És mégis, bizonyára már régen összefüggésbe lehetett hozni az elesett (bukott) svájci gárdistákkal.
Bresciát, legalább itt, Magyarországon, igen gyakran említik, nem az oroszlánnal, hanem egy másik vadállattal kapcsolatban. Ebben az országban, mint Észak-Itáliában is, a leggyűlöltebb név Haynau tábornok neve, akit röviden bresciai hiénának hívnak.” (A mindennapi élet pszichopatológiája, 36-37. o.)
*Ferenczi Sándor elismert orvos, kiváló pszichoanalitikus, Freud egyik legjobb barátja, és talán leghűségesebb követője volt.
**Ferenczi példáját azért érdemes hosszan idézni, mert szépen körvonalazódik benne a pszichoanalitikus adatgyűjtő technika, az asszociáció (képzettársítás) alkalmazása is. Ennek megértését segítik a félkövér betűvel kiemelt szavak. A XVII-XVIII. században az angol empirista filozófusok önelemzést végezve ismerték fel elsőként, hogy a tanulás különböző benyomások, képzetek és érzékletek láncolata, ill. társuló szövevénye révén jön létre – vagyis asszociációs kapcsolatok által. Freud módszere a következő volt: „A beteg lefeküdt egy heverőre. Freud pedig fölkérte, összpontosítsa figyelmét egyetlen meghatározott tünetre, és igyekezzék felidézni mindazokat az emlékeket, amelyek fényt deríthetnek annak eredetére. Ha nem sikerült eredményre jutni, Freud rányomta tenyerét a beteg homlokára, és biztosította arról, hogy ilyen módon kétségtelenül felmerül majd néhány gondolat vagy emlék. Megesett, hogy ennek ellenére, sőt, a művelet megismétlése után sem történt semmi. Végül, talán a negyedik kísérletre, a beteg elmondta, mi ötlött fel benne, de hozzáfűzte: ’Ezt már elsőre elmondhattam volna, de nem tudtam, hogy erre kíváncsi’. (...) Ez vezette arra, hogy a leghatározottabban ráparancsoljon a betegre, vessen el mindennemű cenzúrát, és mondja el valamennyi gondolatát, még akkor is, ha úgy véli, hogy nem tartoznak a tárgyra. Ez volt az első lépés a szabad asszociációs módszer felé.” (Ernest Jones, Sigmund Freud élete és munkássága. Európa Kiadó, 1983, 213. o.) Ez a technika idővel sokat változott, pl. szabadabb lett az asszociáció, továbbá elmaradt a kézrátétel, a beteg szemének behunyása, a beteg unszolása stb. Ernest Jones (215. o.) úgy találja, az asszociációk felhasználásához egy Ludwig Börne nevű író 1823-as írása adta meg a hiányzó lendületet. Börne azt javasolta az írói babérokra vágyóknak, hogy három napon át válogatás nélkül írjanak le mindent egy papírlapra, ami csak eszükbe jut; és ennek köszönhetően „újszerű és meghökkentő gondolatok buggyannak ki” belőlük.
AZ ÉN, AZ ŐSVALAMI (ÖSZTÖN-ÉN) ÉS A FELETTES ÉN (ÉNIDEÁL) *
„Az énnek működésbeli fontossága abban áll, hogy rendes körülmények között reá hárul a feladat, hogy a mozgásokhoz vezető utak fölött őrködjék. Így az ősvalamihez** való viszonyában hasonlatos a lovashoz, akinek a ló hatalmasabb erejét fékeznie kell.” (Freud: Az ősvalami és az én. Ford.: Hollós István – Dukes Géza. Pantheon Kiadó, 1993. 29. o. Megjegyzés: ez a könyv 1922-ben jelent meg először, ’Das Ich und das Es’ címmel.)
„Az én iparkodik is, hogy a külvilág befolyását az ősvalamire és annak szándékaira érvényesítse és arra törekszik, hogy a valóság principúmait ültesse a kedv-kín elv helyébe, amely utóbbi az ősvalamiben korlátlanul uralkodik. Az érzékelésnek az énben ugyanaz a szerepe, mint az ösztönöknek az ősvalamiben.Az én azt képviseli, amit észnek és meggondoltságnak nevezhetünk, ellentétben az ősvalamivel, amelyben szenvedélyek élnek.” (Az ősvalami és az én, 28-29. o.)
„Míg az én lényegében a külvilágot, a valóságot képviseli, a felettes-én a belsővilág, az ősvalami szószólójaként lép szembe az énnel. Az én és a felettes-én közötti konfliktus – amint ezt most már elképzelhetjük – végső eredményben a valóságnak és a lelkinek, a külvilágnak és a belvilágnak ellentétét tükrözi. (...) A felettes én kialakulása történetéből adódik, hogy bőségesen szövődött össze a filogenetikus szerzeménnyel, az egyén egyes archaikus örökségével. Ami az egyes ember lelkületében a legalacsonyabb rendű dolgok közé tartozott, az a felettes-én képződése által az emberi léleknek értékelésünk értelmében legmagasabb rendű java lesz.” (Az ősvalami és az én, 45. o.)
*Az én, az ösztön-én és a felettes én alkotja az ún. struktúrális modellt.
**Az ösztön-énnek nevezett lelki összetevőt itt Freud Es-nek hívja, aminek magyar megfeleltetésére – a könyv fordítóinak kérésére – a költő, Kosztolányi Dezső az ősvalami szót alkotta.
A MŰVÉSZETI ALKOTÁSOK VISZONYA A TUDATTALANHOZ
„A művésznek szerencsés a természete: legtitkosabb, önmaga előtt is rejtett lelki rezdüléseit alkotással fejezheti ki, mely másokat, néki idegeneket, nagy erővel ragad magával, anélkül, hogy ők tudnák, ez az elragadtatás honnan származik. Leonardo életművében nem maradt volna nyoma annak, aminek emlékét gyermekkora legmélyebb benyomásaként őrizte meg?” (Sigmund Freud: Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke. Ford.: Vikár György. In: Freud esszék. Gondolat Kiadó, 1982, 296. o. Megjegyzés: ez az írás 1910-ben jelent meg elsőként.)
„Leonardónak az a festménye, mely időben legközelebb áll a Mona Lisához, az úgynevezett Szent Anna harmadmagával*, Szent Anna Máriával és a gyermek Krisztussal. Mindkét asszonyfejen a leonardói mosoly legszebb kifejezését láthatjuk. (Freud: Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke, 301. o.)
„Leonardo gyermekkora éppoly rendkívüli volt, mint ez a kép. Két anyja volt, az első az igazi anya, Katalin, akitől három- és ötéves kora között elszakították és egy fiatal és gyengéd mostohaanya, apjának felesége, Donna Albiera. Miközben gyermekkorának e tényeit anya és nagyanya előbb említett jelenetével összevonta, őket egy keverékegységbe sürítette, Kialakult benne a Szent Anna harmadmagával kompozíciója. A fiútól távolabb elhelyezkedő anyai alak, a nagyanya megjelenése és a fiúhoz való térbeli viszonya alapján megfelel az előző igazi anyjának: Katalinnak. Szent Anna boldog mosolyával a művész alighanem az irigységet tagadja és leplezi el, amit a szerencsétlen érezhetett, amikor a fiáról éppúgy le kellett mondania az előkelőbb vetélytársnő számára, mint régebben a férjéről.” (Freud: Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke, 303. o.)
*Freud nagyszerűen ragadott meg mozzanatokat Leonardo érzelmi fejlődéséből, azonban a tanulmány egyes következtetéseibe hiba is csúszott: Freud Leonardo naplóit tanulmányozva levont egy következtetést is, amely egy tévesen fordított szóra alapult.
A VICC ÉS VISZONYA A TUDATTALANHOZ
„Régtől fogva közkeletű az a meghatározás, hogy a vicc lényege valójában az a készség, hogy egymástól merőben eltérő dolgokban hasonlóságokat, tehát rejtett hasonlóságokat fedezünk fel. Jean Paul magát a gondolatot is tréfás formában fogalmazta meg: ’A vicc álruhás pap, aki minden párt összead.’ Vischer így folytatja: ’A legszívesebben olyan párokat, amelyek frigyét a rokonságuk rosszallja.’ Vischer azonban azt tartja, hogy létezik olyan vicc is, amelyben semmi szerepe az egybevetésnek. Vagyis Jean Paultól némileg eltérően, szerinte a viccnek az a készség a lényege, amely egymástól mind a tartalmakat, mind pedig a környezetükhöz való viszonyukat tekintve, merőben eltérő képzeteket tud meghökkentő sebességgel egységbe foglalni. Fischer továbbá azt is hangsúlyozta, hogy a tréfás ítéleteknek nem csekély hányada valójában nem hasonlóságokra, hanem éppenséggel különbözőségekre mutat rá.” (Sigmund Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz. In: Freud Esszék. Ford.: Bart István. Gondolat, 1982, 27. o. Megjegyzés: ez az írás 1905-ben jelent meg először.)
Egyéb, bizonyos értelemben egymással összefüggő kísérletek is történtek a vicc fogalmi meghatározására, amelyek például mint az ’ellentétes képzetek’ megnyilvánulását vagy mint az ’értelmetlenségből előbukkanó értelmet’, ’meghökkenést és hirtelen megvilágosodást’ írják le...” (Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz, 27. o.)
„Van a viccnek egy másik jellegzetessége is, amely nincs kapcsolatban az imént tárgyalt vonásaival, de minden szerző a vicc lényegi vonásának tartja. ’A tömörség az élcnek a leglényege, a teste és a lelke’, mondja Jean Paul.” (Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz, 29. o.)
„Egy tudatelőttes gondolat egyetlen pillanatra a tudattalanban lejátszódó folyamatok hatása alá kerül, aminek eredménye azon nyomban visszakerül a tudatos észlelés szférájába.” (Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz: 180. o.)
„A vicc ugyanis ellentétben az álommal, nem teremt kompromisszumokat, nem tér ki a gátlás elől, hanem éppen az a lényege, hogy igyekszik változatlan formában fenntartani a szavakkal és az értelmetlenséggel folytatott játékot.” (Freud: A vicc és viszonya a tudattalanhoz, 187. o.)
AZ ÖDIPUSZ KOMLEXUS*
„Sokasodó tapasztalataim szerint minden későbbi pszichoneurotikusnak a gyermekkori lelki életében a szülők játsszák a főszerepet. Szerelem az egyik szülő, gyűlölet a másik szülő iránt – ez a gyermekkorban kialakult és a későbbi neurózis tünetegyüttesében oly fontos lelki folyamatok anyagának szilárd alapkövei közé tartozik. (...) Az antikvitás ránk hagyományozott egy mondát, amely alátámasztja ezt a felismerést. Széles körű és általános érvényű jelentősége csakis a gyermeklélektan imént tárgyalt feltételezésének ugyanilyen általános érvényességéből érthető.” (Freud: Álomfejtés, 188. o.)
„Odipusz király mondájára és Szophoklész azonos című drámájára gondolok. Oidipuszt, Láiosznak, Théba királyának és Jokaszténak fiát, csecsemőkorban kiteszik, mert egy jóslat kinyilvánította az atyjának, hogy akkor még meg nem született fia egykor a gyilkosa lesz. A csecsemőt megmentik, és egy idegen udvarban királyfiként felnevelik, míg – származása felől bizonytalanságban lévén – maga is jóslatot kér, és azt a tanácsot kapja, hogy kerülje hazáját, mert különben apja gyilkosává és anyja férjévé lesz. Vélt hazájától távol Laiosz királlyal találkozik, kit egy hirtelen támadt vitában megöl. Ezután Théba elé ér, ahol az utat elzáró Szfinx rejtélyét megoldja, amiért a thébaiak hálából királlyá választják, és megkapja Jokaszté kezét. Hosszú ideig békében és tiszteletben uralkodik anyjával, akiről nem tudja, hogy az anyja, két fiút és két lányt nemz; később pestis tör ki, ami a thébaiakat arra készteti, hogy újabb jóslatot kérjenek. Itt kezdődik Szophoklész tragédiája. A hírnökök azt a választ hozzák, hogy a pestis akkor fog megszűnni, ha Laiosz gyilkosát száműzték az országból. De hol van ő?” (Freud: Álomfejtés, 188. o.)
*Az Ödipusz komplexus (a lányoknál Elektra komplexus) kérdésköre a pszichoanalzist ért kritikák darázsfészke. Freud arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyermeknek el kell fojtania, le kell győznie az anyja (ill. ellenkező nemű szülője) iránti vonzalmát, és ez szinte észrevétlenül történik. Ha pl. a felnőtt férfi nem tudná, hogy az adott (csinos) nő az anyja, és nem volna akadálya annak, hogy szexuális vonzalmát kifejezze, akkor ezt nyilván meg is tenné, ahogyan a mondabeli Odipusz is megtette – a mondát őrző népesség tudattalanjában is jelen kell lennie Odipusz vágyakozásának az álmokban is. Freud az Álimfejtés 190. oldalán Szophoklész tragédiáját, Jokaszté szavait idézi: „Álmában már sok ember szeretkezett / saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon / vett szívre: csak az tűri könnyen az életet.” Többnyire talán nem oly kiterjedt ennek a mechanizmusnak a hatása, mint ahogyan Freud gondolta, de a nem teljesen alaptalan ellenérvekre fittyet hányva bukkannak fel bizonyítékok is, melyek a létezése mellett szólnak. Lux Elvíra szexuálpszichológus közöl pl. egy esetet. A szép fiatal – szerelmes – házaspár felbontotta az egyházi házasságát (is), ami a férfi merevedési zavara miatt nem lett elhálva. Második házasságuk is a férfi kudarcát hozta – ezért fordultak szakemberhez. Ezt írja: „Elég hamar kiderült az oki háttér, hogy az anya képe – a hasonlóság miatt is –, rávetül a fiatalasszonyra, és gátlást jelent /a férfi/ számára a nemi tevékenységben.” Végérvényesen elváltak. Majd a szakember így folytatja: „Ez a fiatalember olyan statisztikát hozott az új partnerrel való nemi történésekről, hogy kiszaladt a számon egy pont: ’Gyónni jöttél fiam vagy dicsekedni?”(Tiltások, tabuk és devianciák. In: Öröm, fájdalom, tabu. Saxum, 2006, 28-30. o.)